A Deadpool jött, látott és győzött, méghozzá nem az akciók, nem a dráma és nem is az a románc által, amire a képregényadaptációk nagy része épít. Mindössze egyetlen, gazdagon mért összetevő került a turmixgépbe, ami miatt kiemelkedik a zsáner eddigi darabjai közül: a rekeszizom-fájdító humor.
Deadpool karakterét viszonylag könnyű definiálni. Ő az a képregényhős, aki a legmesszebb áll bármiféle klasszikus értelemben vett hős-fogalomtól. Nem csupán halhatatlan mutáns, aki kegyetlenül gyilkolászik, hanem narrálja az élete minden pillanatát, amit hallanak a körülötte lévők is. A poénjai nagy része viszont olyannyira önreflexív, hogy nem csupán a képregényen belül értelmezhető, hanem utalgat a saját fiktív létére, sőt az adott médiumra is, amiben szerepel. Ha a képregényeket nézzük, az írók nem félnek hangosan kimondatni vele az idióta gondolatait, amikről azt hisszük, hogy csupán gondolja – mindez egyben műfaji játék is –, ha pedig a PC-s adaptációt nézzük, felhívja az ügynökét, hogy jobb grafikára szerződött. Ebből következően a humora jelentős százalékát nem is értik a szereplők, csupán a néző.
A filmben is hasonlóakra számítsunk. Bezavar az X-men univerzumba, amikor rákérdez egy színészre, és még a saját apakomplexusára is az Elrabolva-szérián keresztül világít rá. Emellett nem fél odaszólni a más stúdiónál forgó Marvel adaptációknak, ahogyan minden erejével azon van, hogy poénokkal dekonstruálja a képregényfilm zsánerét, beleértve az eredetfilmet, a románcot és az akciót egyszerre. Ha pedig éppen nem a szereplőket kergeti őrületbe, megtöri a negyedik falat és közvetlenül a nézőhöz beszél. Az önreflexió mellett határozottan buta és undorító poénjai vannak, de ezek nem süllyednek az átlagos amerikai vígjátékok (rohamosan csökkenő) színvonalára, ha pedig mégis, a készítők úgy adagolják őket, hogy besuvasztják egy kis kifelé beszélés és némi „dráma” közé.
Visszaállítani Deadpool megtépázott hírnevét
Az íróknak nem volt egyszerű dolguk, ugyanis a filmnek vissza kellett állítania Deadpool megtépázott hírnevét, amelyet az X-Men kezdetek: Farkasban követett el Hollywood. Megnyugtató, hogy a főszereplő Ryan Reynolds-nak szívügye volt a projekt, aki a fenti borzalomban már egyszer eljátszhatta a karaktert – rosszul és idegesítően. Most azonban nem ez történik, az ő alakítása köré épül az egész film, amire nem lehet jobb szót találni annál, hogy zseniális. Ami pedig külön öröm, hogy sikerült kibulizniuk a legmagasabb korhatárbesorolást, így jó adagot kapunk a Deadpool-életérzésből (értsd: brutalitásból és idiotizmusból).
A többi alakításra sem lehet különösebb panasz. A női főszereplő, a Vanessát alakító Morena Baccarin szerencsére nem csupán élettelen báb, hanem tökéletes kiegészítése Deadpool szexizmusának, ráadásul érzelmileg is remekül működik köztük a kémia. A hősünket támogató mellékkarakterek egytől-egyig szuperek, az X-eket erősítő buta, de jó szándékú Kolosszus és az ignoráns, életunt Negaszónikus Tini Torpedó szórakoztatóak. A vak öregasszony (lakótárs) és a hősünk halálára fogadó kocsmáros (legjobb barát), de még a két jelenet erejéig előforduló indiai taxis is tökéletes alapul szolgálnak Deadpool pisztolygolyó jellegű személyiségéhez.
Kolosszus förtelmes kamuorosz akcentusára mi szükség volt?
Azonban a film nem tökéletes. A gonoszokat alakító színészek legfeljebb közepes teljesítményre képesek, erősen alulírt papírmasé-figuráknak hatnak. Maga a cselekmény is kifejezetten unalmas lenne, ha lehúznánk róla a humort, mindössze egy átlagos (vagy az alatti) bosszúfilm és szuperhős eredettörténet marad. Van egy zsoldosunk, Wade Wilson, aki boldog a barátnőjével, de rákos lesz, majd ronda. Innentől pedig fedje a forgatókönyvet jótékony homály, elég annyi, hogy Deadpool bosszút esküszik.
Ha pedig valami igazi kivetnivalót kell találnunk a filmben, az a szinkronban rejlik. Félreértés ne essék, a dumák eszméletlenül jók, ráadásul a szinkron is utal a korábbi X-men filmek szinkronjára, így erősítve a már sokat emlegetett önreflexiót. De hogy Kolosszus förtelmes kamuorosz akcentusára mi szükség volt (Gyedpúl? Komolyan?), amikor ez a húzás minden filmben borzasztóan sikerül, arra nincs sem mentség, sem magyarázat.
Kétségtelen, hogy a film legnagyobb pozitívuma a megállás nélküli elmebeteg ökörködés, azonban ha valakinek alapvetően nem fekszik az ilyesfajta, testnedvekkel szorosan összefüggő és kamerába nézegetős humor, az rossz élményekkel fog távozni. Ha viszont sikerül befogadni, akkor a néző zseniális végeredménynek lehet szemtanúja, ami az egyik legjobb képregényadaptáció valaha.
Az új Superman-film bemutatója még nagyobb reflektorfénybe helyezte az illegális migráció kérdését az USA-ban, Trump előbb szuperhősköpenybe bújt, majd E. T-.-vel együtt küldte haza a bevándorlókat.
Már a bemutatója előtt meglehetősen nagy hullámokat vetett a Superman legújabb mozis feldolgozása, miután a rendezője bevándorlóként utalt a címszereplőre. A végeredmény viszont nem ennyire direkt, inkább egy erősen nosztalgikus, grandiózus képi világú tanmesét látunk az emberi jóságba vetett töretlen hitről.
Az ember elengedheti Magyarországot, de Magyarország nem engedi el az embert – e szavak kíséretében vette át Robert Lantos, a Hunyadival nagy ismertséget szerző filmproducer a Magyar Filmakadémia életműdíját a Moz.Go – Magyar mozgókép fesztiválon, ahol életéről és munkásságáról beszélgettünk vele.